Budapet Koreával érez

Mi emberek úgy hisszük, sokat tudunk életről, halálról. Bölcsen tudjuk, hogy az a végzetünk, hogy egy napon mindegyikünk elköszön ettől a világtól. Mégis bénultan és reszketve állunk, amikor egy szerettünk meghal, vagy arcul csap bennünket egy halálos tragédia híre. Csak akkor fogjuk fel talán, hogy mennyire tehetetlenek, gyengék és kicsik vagyunk, és hogy végül semmi esélyünk nincs a Halállal szemben.    

Budapest, a Duna, a Margit-híd, a Vár és a parlament épülete most gyászol. Mert valami olyan felfoghatatlannak voltak szemtanúi, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie, és ők nem tudtak segítő kezet nyújtani azon a komor, viharos éjszakán. És nekünk, akik úgy vagyunk Koreával és a koreai emberekkel, mint a sajátjainkkal, most nagyon fáj ez. Konokul lüktet a fejünkben a kérdés: MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT? 

Ma este sokan eljöttünk a Koreai Népköztársaság Nagykövetség épülete elé gyertyákkal, mécsesekkel, szál virággal, hogy emlékezzünk az áldozatokra, a családokra, akikkel soha nem találkoztunk, mégis olyan érzés ez, mintha kedves ismerősünket, barátunkat, vagy szerelmünket vesztettük volna el . A legtöbbjüket nem ismerem az itt álldogáló, tehetetlenül hallgató embereknek, nekik is épp olyan bánat és könnycsepp ül a szemükben, mint nekem. De ahogy némán találkozik a tekintetünk néha, érzem, hogy egy hatalmas család vagyunk mi, amelyik most gyászol, könnyeket rejteget és imádkozik. 

Kedves Korea! Kérlek, tudd, hogy a magyar emberek a legmélyebb szívükből együttéreznek veled. Kérünk, bocsáss meg nekünk azért, hogy a mi Budapestünk nem volt elég erős, hogy elvesztett fiaitok és leányaitok életét megmentse. Veled vagyunk és veled maradunk, Korea.

2019. június 2. 

 

Érzéki Korea

 

Fotó: Jakab Krisztina, Rása István és Csingun Ádám +