TAL- Mit rejt a maszk?

 

„Az az ember álarcot hord” szoktuk mondani, ha olyasvalakiről van szó, akit nem tartunk őszintének, de legalábbis úgy véljük, hogy érzelmeit, valódi gondolatait eltitkolja. Még a híres európai álarcosbálok is pont a talányosság, a titokzatosság szolgálói voltak. Nem egészen így van ez Koreában - ahol egyébként a maszkarárázásnak különösen gazdag hagyományaira lehet bukkanni -, mert itt pont az a lényeg, hogy az álarc viselője mindig a valódi én szabadságát jeleníti meg, a legbelsőbb, legelemibb ösztöneit és érzelmeit adja, vagy éppen táncolja ki magából.  

  

 

Tal, a földre szállt istenek képmása

Az álarc legősibb koreai elnevezése a tal (탈 ). A régi hitvilágban a tal istenek, vagy egy bizonyos isten olyan szent szimbóluma volt, amit különleges tisztelet és imádat övezett, és éppen ezért bizonyos, félelemmel vegyes távolságtartással kezeltek. A talnak olyan bűvös ereje volt az akkoriak számára, amely varázserővel bír és képes arra, hogy elűzze a betegséget, a veszélyt, s így hűséges védője volt a faluközösségeknek és a családoknak. Ezért, amikor a sámán talt viselve énekelt és táncolt, többek között azt a különleges hatalmat, láthatatlan szálat is képviselte, ami összekötötte az isteneket és az egyszerű halandókat.  

 

(Ál) arcok, akik énekelnek és táncolnak

 

 A Joseon-korban használt bangsangsital-ról (방상시탈, e. pángszángszitál) úgy tartották, hogy a királyi ceremóniák védője volt, aki elűzte az ártó szellemeket, ezért egyetlen, Őfelsége által látogatott eseményről sem hiányozhatott. 

 

A civilizációs társadalom fejlődése persze óhatatlanul változásokat hozott a tal-kultúrában is, és az ősi sámán-hithez köthető, szent tárgyból fokozatosan a nép szórakoztatásának eszköze, majd semmihez sem fogható művészet lett. A XV.században már olyan szilárdan megvetette a lábát az egész félszigeten, hogy nélküle már egyetlen népünnepséget, évszakváltó mulatságot sem lehetett elképzelni. Ez a fokozatos átváltozás vezetett azután a maszkos tánc, a talchum (탈춤e:thalcsum) és a maszkos színjáték, a talnori (탈놀이) kialakulásához, amelyeknek az ország különböző részein számtalan megjelenési formái voltak fellelhetőek.

A különbségek nemcsak a külsőségekben, az előadásmódokban jelentek meg, de nagyon sokszor magában a tartalomban, a sztoriban, és a mindig fontos, mindenki számára tanulságos végkifejletben is. Így aztán egészen biztos, hogy a maszkarádnak, a falusi színháznak sehol sincs olyan sokszínű kultúrája, mint éppen Koreában.

 

Egy koreai talchum vagy talnori számtalan „felvonásból” (gwajang) áll, ennek azonban nem sok köze van a mi általunk is ismert nyugati drámaszerkezethez. Lényegesen lazább, szoros tartalmi összefüggést nemigen fedezhetünk fel benne, sokkal inkább jelenetek, fejezetek könnyed összefűzése ez a színházi előadás, ahol aztán az öreg feleségtől kezdve az megszégyenült férjen át a rászedett szerzetesig mindenki főhős lehet. Abban azonban mindenképpen egyeznek, hogy vidám, szatirikus hangvételük jókedvre derít, és a tanulságok nemcsak megnevettetik, hanem elgondolkodtatják a tisztelt publikumot.

Ha bárki - legyen az nő, férfi, öreg, vagy fiatal, földönfutó, vagy tehetős – magára ölt egy maszkot, az minden társadalmi kötöttségtől és szokástól menetes lesz, és olyan szabadságot kap, amelyben szívét, lelkét kitárhatja.  És ha nincs is abban a helyzetben, hogy ő is álarcot vegyen fel, legalább képzeletben abba a személyiségbe bújhat bele, akiben önnönmagát látja viszont, mert az (ál)arc az ő szíve legmélyéről táncol és énekel – helyette is.  

 

A mozdulatlan arcnak ezer jelentése van

Akárhonnan is nézzük, a koreai maszkok nem éppen gyönyörűek, igaz? :-)

Nem kell túl szigorúan szemlélődnünk, így is kiabál már messziről, hogy bizony olyan groteszk látványt nyújtanak, és legtöbbször annyira rikítóan színesek, hogy az szinte már vulgáris. Olyan érzésünk is támadhat, hogy az eltúlzott méretű és formájú szemek, orrok és szájak csak valamilyen fura tévedés során, véletlenszerűen lettek odasózva az arcba. A tömzsi, krumpliorr, a valószerűtlen vonalban ívelő szem és a hatalmas, vastag, elgörbült száj meglehetősen vad, már-már inkább visszataszító, semmint muris. Ám ezek az arcok az előadás közben hirtelen élni kezdenek, szerethetővé, utálatossá, vagy éppen kacagtatóvá változnak. Ebben nemcsak a táncos (énekes) művésznek van szerepe, hanem a különböző színeknek és jelentésüknek is, amit nem árt ismernünk.

Az élénk, elsődleges színek uralkodnak, amelyek ugyanúgy hivatottak a személyiség, a társadalmi rang, mint az életkor és a nemek kifejezésére. A vének maszkja például fekete és sötét színű, a fiataloké fényes-vörös, az ifjú nőké pedig mindig fehér. A személyiség megjelenítésére pedig így szolgálnak a színek: a sötétvörös a vakmerő, agresszív jellemet, a sárga, vagy halvány szín az ostobaságot (naivságot), a fekete, vagy sötétvörös rücskös szín pedig a frusztráltságot, számkivetettséget szimbolizálja. S ha valakinek kettős jelleme van, azt is roppant egyszerű felismerni, hiszen legtöbbször kétszínű, vörös-fehér maszkot visel.

Az udvari bolond igazsága 

 

Jelenet a „The King And The Clown”c. filmből (2005)

       

A Joseon-kor elején virágkorát élt talchum leginkább az Európában is jól ismert udvari bolond figurájának performanszához hasonlít. Mozgalmas, látványos előadás, ahol a színészek a maguk saját ritmusában járják a táncot, mozgatják testüket, hangosan kikiabálják szívük legmélyebb örömét és fájdalmát, világgá engedik az addig elnyomott vágyaikat, haragjukat, avagy megvetésüket.   

A Bongsan (봉산, e:pongszán) talchum Korea tán legreprezentatívabb maszkos tánca. Hat felvonásból áll, amelyben nemcsak énekelnek, hanem zenélnek és közben párbeszédeket is előadnak. Azért a bongsan a legérdekesebb fajtája a maszkos táncoknak, mert a színészek és a közönség közt nem húzódik jelentős határ, a publikum bármikor belekiabálhat, tapsolhat, biztathatja, vagy éppen lehurroghatja a különböző karaktereket. 

A Bongsan talchum főhőse egy szegény legény, Malttugi (말뚝이), aki egy yangban (Joseon-kori nemes) családnál keserves szolgasorban él. A csavaros-eszű, életrevaló Malttugi kalandjai során, vagy az ezekhez kapcsolódó történeteken keresztül olyan figurákon lehet gúnyolódni, kárörvendeni, szívből kacagni, akik előtt a való életben a kizsigerelt sorsú emberek a porban csúsztak, s akikre még a szemüket sem merték felemelni. A Bongsan talchumban való „interaktív” részvétel jóvoltából azonban büntetlenül kigúnyolhatták a felszarvazott zsarnok gazdát, kígyót-békát bekiabálhattak a nevetségessé tett uraságnak, és végre jól hátsó fertályon billenthették a megszégyenített, élvhajhász, szemforgató, vén szerzetest.

Noha a királyi udvarból a XVIII.században kitiltották a maszkarázó komédiásokat, és kizárólag a pórnép szórakoztatására végleg a piacterekre szorultak, a talchum és a talnori népszerűségéből a mai napig semmit nem veszített. Olyannyira nem, hogy ezt a különleges kulturális kincset Korea szellemi örökségei között tartják számon, és az ország egész területén művelik. A leghíresebb esemény az andongi Hahoe fesztivál, amelyet minden évben Chusok környékén, azaz ősszel tartanak több napon át. Nevetni, komédiázni, no és persze kicsit rejtőzködni mindenki szeret. Így hát mi is lehetne jobb mindehhez, mint egy adag jókedv, egy csipet lazaság és egy bumfordi koreai tal?    :-)))

„Csak miután lerántod

arcomról a maszkot

látod meg az énemet,

de honnan tudhatod,

hogy az álarc alatt

nem egy másik álarc van

a végtelenségig”

(Dabi István)

// 2016. december 7.//

 

Forrás: KoreainHungary